Ötödik nap

szeptember 23.

Erre a napra az volt a terv, hogy tovább haladva a gerincen, érintve a Tiha tetőt, eljutunk az erdőhatár fölé, ahol majd letáborozunk és innen csak a legszükségesebbeket cipelve megmásszuk a Pietroszt (Nagy-Köves), a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát. Számitásunkat, legalábbis részben, keresztül húzták a terepviszonyok.

Balra a Gyöngyös-tető, középen a Ruszka jobb oldalt a Tiha-tető sziklás csúcsa

Reggeli után felkerekedve nem sikerült huzamosan tartani a jó menettempót: erdőirtásokat kerülgettünk, illetve törtük át rajtuk magunkat, mikor melyik tűnt kedvezőbb megoldásnak. Az irtásokon itt-ott még akadt egy-két málnaszem is. Talán utunknak ez a szakasza volt a legkeményebb. Óránként csupán pár száz métert tudtunk haladni. Ez a keserves szakasz egészen a balról, a völgy felől bejövő turistaút becsatlakozásáig tartott. Ettől kezdve a Tiha csúcsáig jól járható, követhető ösvényen gyalogoltunk, látszik, hogy az errefelé túrázók többségének a célja a főgerinc minél gyorsabb megközelitése. A terep egyre meredekebbé vált, és egyre több volt a kék áfonya, ami gyakori megállásra késztetett. Errefelé igen sok volt a medvehullaték, nyilván a medve is rájárt a tömegével termő gyümölcsre. 1700 m tengerszint feletti magasság körül megjelent a vörös áfonya is, és valóban rengeteg volt belőle.

Kilátás a Tiha-tetőről kelet felé

 

A Tiha sziklás tetejére a jobbról, a völgy felől érkező kék + jelzést követve jutottunk fel egy igen meredek ösvényen. Fent nézelődtünk egy darabig, élveztük a kilátást, majd tovább indultunk a főgerinc irányába. Igyekeztünk fent maradni a mellékgerinc tetején, hogy a Tiha sűrűn felbukkanó sziklaalakzatait megcsodálhassuk. Ahhoz, hogy kijussunk az erdőhatár felett elterülő, sátorzásra alkalmas havasi mezőre, nagykiterjedésű borókás, törpefenyős bozóton kellett áthatolni. Mire ezen átvergődtünk, már túl késő volt ahhoz, hogy tervünknek megfelelően felmásszunk a Pietroszra. Felmentünk az 1800 m magasságban, egy nagy szikla tövében eredő forrásig, megtöltöttük a palackokat, majd egy esztenát érintve visszaereszkedtünk az erdő széléig. Elszáradt boróka ágakból és a pásztorok által szerteszórt deszkákból tüzet raktunk és felvertük a sátrat. Napnyugta után igen lehűlt a levegő, úgyhogy jól esett tűz mellett ücsörögve elfogyasztani a vacsorát. Sajnos tüzrevalónk hamar elfogyott, így az ennivalót reggelig száműztük a környékről, a hátizsákokat behúztuk egy-egy szemeteszsákba, majd nyugovóra tértünk.

Táborhely a Ruszka-tető alatt

 

Hideg volt az éjszaka. Ahogy megmozdultam a hálózsákomban, éreztem, hogy a derekamnál hideg a levegő, nem volt már komfortos a nyilt cellás polifoamon feküdni. Zs.-nek az éjszaka leeresztett a gumimatraca, úgyhogy ő is nélkülözte a fejedelmi kényelmet.

Negyedik nap

szeptember 22.

Az éjszaka eseménytelenül telt, a szél nem támadt fel és eső sem esett. Reggel már csak kevés felhő volt az égen, kifejezetten szép időre volt kilátás. A napos tiszta idő ezután túránk végéig kitartott, aminek nem győztünk eléggé örülni. Nem volt kedvünk visszagyalogolni az előző napon elvétett, az Ilva völgyébe vivő szekérútig, ezért úgy döntöttünk – tekintettel a javuló időjárásra –, hogy követjük a sárga “+” jelzést a főgerinc felé, hátha kitart a jó idő és élvezhetjük az onnan nyíló panorámát. Úgy véltük nem hajt a tatár, az időnkbe beleférhet, aztán majd ha fent vagyunk, meglátjuk, hogyan tovább. Hát ezt is ritkán engedheti meg magának az ember...

Távolban a Kis-Beszterce hegycsoportja

Reggeli után összeszedelődzködtünk és elindultunk. Egy jó darabig még a legelőn mentünk az egyre meredekebbé váló úton. A napsütést csak néha zavarták a fellegek, a táj is kezdett egyre szebben kitárulkozni, ahogy feljebb jutottunk. Egy, a Fenyő-tisztáson talált csorgónál feltöltöttük a vízkészletünket és pihentünk egy keveset. A közeli facsoport egyik megtermett bükkfájáról nagy csattanással egyszer csak földet ért egy vastag faág, egyszerűen csak megadta magát, mivel a szellő éppen csak fújdogált. Eddig sem élt bennem nagy vágyakozás, hogy bükkfa alatt töltsem az éjszakát, de ez az eset végképp megerősítette bennem ezt az ellenérzést. Az a faág minden további nélkül agyonütött volna egy embert.

A Fenyő-tisztás

Felcihelődtünk. Gyönyörű volt ez a nyílt-füves hegyoldal, szinte ittuk a látványt. Felkapaszkodtunk a tetőre, és ott ért a meglepetés: a nyílt terepnek vége, és vége az – egyébként már idáig is elég halovány – ösvénynek is. A hegy túloldalán nagyjából egy évtizede kivágott erdő helyén sűrű lúc fenyős fiatalos kezdődött, eleinte zsenge, fiatalabb fákkal, majd megjelentek kissé idősebb egyedek is. Helyenként szigetszerűen egy-egy kivénhedt, villámsújtotta vagy elkorhadt bükkfa által uralt kisebb tisztásokra bukkantunk. Csak libasorban lehetett haladni. Sokszor 2-3 méter volt csupán a látótávolság, úgy kellett magunknak utat törni az ágak között. Látszott, hogy ezt a sűrű susnyást szeretik az állatok. Lépten-nyomon felszaggatott mohapárnát, felforgatott köveket és hullatékokat láttunk. Ebben a sűrűben nem szivesen nélkülöztük volna a GPS-t. Kilátás sehol, az irányt rendkivül nehézkes tartani az állandó kerülgetés miatt, útnak vagy ember által járt ösvénynek nyoma sincs, a vadváltók sem sokáig követhetők, illetve keszekuszák. A térkép szerint ritkán jelzett, nehezen követhető útszakasz. Két alkalommal azért találtunk ősrégi jelzést. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor úgy egy óra múlva kikeveredtünk egy kocsiútra. Nagy bőszen el is indultuk rajta, de a GPS más irányt jelzett, igy kénytelenek voltunk nekiveselkedni az előttünk tornyosuló meredek hegyoldalnak. Jelzésre, illetve kitaposott ösvényre a mai nap folyamán már egyáltalán nem hagyatkozhattunk. Innen kezdve a hegygerincet kellett követnünk, ami lévén meglehetősen keskeny, megkönnyitette az útirány követését. Az ember időnkénti jelenlétére utaló jelek voltak egy roskadozó magasles, az erdőkitermelés régebbi és újabb nyomai, illetve a nyugat-felől becsatlakozó kék pont jelzés után néhol a földön talált, elhullajtot szemét.

A Tatár-tetőn

Elfáradva, de még sötétedés előtt értünk a Tatár-tető alatti nyeregbe, ahol megtaláltuk az interneten már előzőleg felderitett kis faházat. Vízért kb. 200 m-re kell bemenni az erdőbe, elég nehezen követhető sárga ponttal jelzett ösvény végén kis csorgó található. Visszafelé, a ház irányába, a jelzések egyáltalán nem látszanak. Az erdőtalaj sokfelé mohaszőnyeggel fedett, és itt találtuk az első kék áfonyákat is, igaz csak egy-egy szemet. Vacsora után az ennivalókat tartalmazó szatyrokat felhúztuk egy távolabbi fára, és a fakunyhóban nyugovóra tértünk. Alattunk, kelet felé, a Tiha patak mélyen alattunk lévő völgyében bőgtek a szarvasok.

Harmadik nap

szeptember 21.

Az éjjel – jól lehet kisebb intenzitással, mint előző éjszaka – ismét esett az eső. Kezdtük elveszíteni a reményt, hogy belekezdhetünk a sátoros-kint alvós túrába. Szerencsére reggelre az eső elállt, a felhők kezdtek oszladozni, úgyhogy elhatároztuk, hogy nekivágunk az útnak.

Nem sok kedvünk volt hozzá, hogy ismét elinduljunk a Kőgombák felé, ezért azt találtuk ki, hogy kerítünk egy taxit és kivitetjük magunkat Palotailvára, majd innen bevesszük magunkat a Kelemen-havasokba. Reggeli után így első utunk egy bankba vezetett, ahol pénzt váltottunk, majd kerítettünk egy alkalmasnak tetsző, 4 kerék meghajtású, platós Dacia taxit. A sofőr vállalta, hogy elvisz bennünket Palotailvára, majd onnan tovább a Funtinel-patak völgyében, ameddig az útviszonyok engedik. A fuvar összesen 50 RON-ba került hármunknak, ráadásul abban is sikerült megállapodnunk a készséges román sráccal, hogy túránk végeztével összeszed minket valamelyik járható patak völgyben és beszállít Maroshévízre. Megtudtuk tőle, hogy ilyenkor, szeptember vége felé már nagyok a medvebocsok (“fiókák”), félnek az embertől, így nem kell attól tartanunk, hogy óvatlan kíváncsiságuk ránk hozza az anyamedvét. A sátorozásra vonatkozóan azt javasolta, hogy az erdővel szemben inkább a nyílt helyeket részesítsük előnyben, mert itt kevésbé valószínű, hogy belénk botlik a medve, ha pedig mégis hallanánk, hogy a közelben matat, csapjunk zajt, világítsunk a zseblámpával, hátha sikerül távozásra bírni.

A sofőr ezt követően elindult visszafelé, mi pedig magunkra szedtük a batyut és nekivágtunk az erdőnek. Az volt a tervünk, hogy felmegyünk az innen nyugatra lévő Funtinel-mezőre, majd valahogyan átkeveredünk az azon a környéken nagyjából észak-déli irányú, a térképen és a GPS-en is jelzett sárga “+” túrista útra, ahonnét egy szekérúton leereszkedünk az Ilva-patak völgyébe, majd elindulunk folyásiránnyal szemben. Nem terveztük felmenni a főgerincig, az volt a tervünk, hogy péntek estére Csobotány környékére érünk, addig pedig patakvölgyekben, mellékgerinceken, az erdőhatár alatt tekergünk.

A Funtinel-patak völgyében

 

Elindultunk tehát, hogy megnézzük, merre is lakott a Funtineli boszorkány. Az út továbbra is jó darabig a patakvölgyben vezetett, majd arról letérve kikapaszkodtunk a mezőre. A bükkös-fenyves vegyes állományú erdővel és a környező hegyek magasságában terpeszkedő felhőkkel keretezett Funtinel-mező lenyűgöző látványt nyújtott. A birkákat már lehajtották az esztenáktól, így sem ott, sem a későbbiekben nem kellett pásztorkutyákkal vesződnünk.

A Funtinel-mezőn

Átkelve a mezőn torony iránt elindultunk arra, amerre a jelzett turista utat sejtettük. Az erdő széle tele volt szórva műanyag szeméttel, nem gondoltuk volna, hogy még ide is képesek felhozni a hulladékot. Egyébként a GPS is jelölte az illegális szemét telepet. Egy patakon való átkelés után a dombtetőn üres esztena látványa fogadott, mellette ortodox kereszttel. Innen már nem kellet sokat gyalogolni, és az erdőben elértük a turista utat. Itt azonban rájöttünk, hogy túlmentünk az Ilva-patak völgyébe vezető lejárón, s mivel időszerű volt szálláshely után nézni, úgy döntöttünk, hogy nem indulunk el lefelé a völgy irányába, hanem inkább tovább követjük az utat északi irányba a vizválasztó gerincén, mivel itt jobb eséllyel remélhettünk sátorozásra alkalmas helyet találni. Nagyjából egy órát haladhattunk a vegyes állományú erdőben vezető úton, tőlünk jobbra az Ilva völgye felé meredeken lejtő oldal, balra pedig többnyire sűrű, átláthatatlan növényzet. Egy ritkásabb helyen átvágtuk magunkat a baloldali erdősávon és kikapaszkodtunk a gerincen lévő terjedelmes legelőre, ahol sikerült alkalmas táborhelyet találni. Vizet a kb. 200 m-el távolabb a földből feltörő, kiépítetlen forrásból vételeztünk. Volt ugyan egy kiépitett víznyerő hely is csorgó nélkül, de látva körülötte a juh és tehén nyomokat, abból inkább nem vettünk vizet.

A megelőző esős időjárásnak köszönhetően mindenfelé rengeteg gombát találtunk. Vacsorára szedtünk némi gerebent, pöfeteget, vargányát és rókagombát, ezek kellemesen kiegészítették a zacskós leves ízét. Vacsora és tűzoltás után eltettük magunkat másnapra.

Második nap

szeptember 20.

Hiába volt azonban a bizakodó jókedv, hajnal felé a bádogtető által még fel is erősített szakadó eső kopogása ébresztett, ezért úgy indultunk a Kőgombákhoz, hogy estére ugyanide visszatérünk. Nem mertük megkockáztatni azonban, hogy sátor nélkül indulunk útnak, mivel nem tudtuk, milyenek a terepviszonyok, mennyire fogunk tudni haladni. Magunkra öltöttük a szükségesnek ítélt felszerelést és nekivágtunk az útnak.

Az eső elállt, még mielőtt kiértünk volna a városból, ráadásul az út is kezdett egyre meredekebbé válni, így nekivetkőztem, kabátom a hátizsákba került. A Kőgombákhoz a gerincen vezető kék sávval jelzett utat követtük. A várost elhagyva ez fokozatosan emelkedik, végig viszonylag nyílt, ligetes terepen vezet, miközben három esztena-szerű építményt közelít meg. Egyszer lovasok jöttek szembe, majd feljebb az egyik esztena-gyanús épület közelében elhaladva igencsak ugattak a kutyák, de szerencsénkre nem találkoztunk velük.

Vizet még a Kőgombák előtt, az út jobb oldalán, az útról megpillantott szabályos vályúrendszert követve vételeztünk egy hatalmas fenyő alatt, melynek széles koronája éppen kapóra jött az ismét eleredő eső ellen. Több magányosan álló hatalmas fenyőt is láttunk utunkon, s jóllehet, a kocsiutak sarasak voltak, ezek alatt a talaj többnyire teljesen száraz volt, adott esetben egy ilyen esőtől védett helyen is el lehetne tölteni egy éjszakát.

A Kőgombák közül csak a távolabbihoz, a nyugatabbra lévőhöz mentünk ki. A gomolygó pára sajnos csak ritkán és részleteiben engedte látni a velünk szemben tornyosuló Öreg-hegyet, de így is igen impozáns látvány volt a hatalmas, sűrű erdővel borított, égnek törő hegytömeg. Az Öreg-heggyel ellentétben az attól keletre lévő hegyoldal teljesen le van tarolva. A tulajdonképpeni gomba alakú szikla völgy felőli oldalán húzódik egy keskeny kőhát, amire óvatosan ki lehet mászni, és erről a feljebb lévő, másik, még hosszabb kőtaréj is látszik. Alul, közvetlenül a lábunk mellett több tíz méteres függőleges mélység.

Kőgomba a Görgényi-havasokban

 Későre járt már az idő, így ideje volt elindulni visszafelé. 

A Mogyorós-patak völgyében

Nem akartunk azonban ugyanazon az úton visszamenni, amelyiken jöttünk, így a turista úton lementünk a Mogyorós-patak völgyébe, és a patakot követve már sötétben értünk le Maroshévízre. Itt a vasúti átjárón átkelve egy celldömölki fiatalemberrel találkoztunk, aki a vasútállomást kereste. Arról panaszkodott, hogy a románok nem akarnak szóba állni vele, magyarokkal pedig idáig csak velünk találkozott. Előző nap a városban tett sétánk révén sejtettük, merre lehet az állomás, így útba igazítottuk, reméljük neki is sikerült odatalálni.

Ezen a napon 28 km-t tettünk meg, majdnem teljes menetfelszereléssel, rendesen el is fáradtunk.

Első nap

szeptember 19.

Egész nap esős idő volt, ez, és az interneten talált marosvásárhelyi előrejelzés sem igazán adott okot az optimizmusra. Lelkiekben már fölkészültünk, hogy kellemetlen időjárásnak nézünk elébe. Munka után, este 10-kor találkoztunk, bepakoltuk a hátizsákokat a kocsiba, majd elindultunk Maroshévízre. Útközben még feltöltöttük élelmiszer készleteinket, és a költséghatékony közlekedés érdekében gázt is tankoltunk még a magyarországi szakaszon, mivel nem tudtuk, gáz tekintetében mire számíthatunk a határon túl.

Nagyváradot elhagyva egészen Kolozsvárig úgy szakadt az eső, hogy alig lehetett kilátni az autóból. Ilyen időben sátorozni, nem tartozik a legkellemesebb szórakozások közé.

Kolozsvárt elhagyva, a Mezőségen haladva kezdtünk reménykedni, mert az eső elállt és néha-néha még a nap is kikandikált a felhők mögül. Ez az idő azután egészen estig ki is tartott.

Maroshévízen a Borszék felé menő út mellett, a református parókián találtunk szállást a Tiszteletes úr jóvoltából. A nap hátralévő részét a városban való mászkálással, evés-ivással és a holmink újrarendezésével, kiválogatásával töltöttük. Tervünk az volt, hogy amennyiben az idő nem fordul rosszabbra, másnap nekivágunk a Görgényi-havasoknak a Kőgombák irányába, majd felmászunk az Öreg hegyre és valahol a gerinc környékén töltjük az első sátoros éjszakánkat. Az idő rosszabbá válása esetére csillagtúraszerűen, maroshévízi bázissal, egy napos túrákban gondolkodtunk. Bizakodó hangulatban tettük el magunkat másnapra.

Bevezető

2009 augusztusában hárman, egyfajta különleges próbatételként bevettük magunkat pár napra Erdély turisták által egyik legkevésbé járt vadregényes rengetegébe, a Görgényi-havasokba. A hegységre alapvetően nem jellemző a magashegységek kopár sziklarengetege, annál inkább találhatók itt jóféle medverejtő, alig áthatolható, sokat megélt pompás erdőségek, ahol az ember úgy érezheti, mintha megállt volna az idő. Persze hellyel-közel már keresni kell az ilyen helyeket, mert az ember tevékenysége az itteni erdők jó részére is rányomta bélyegét. Itt is nagyüzemben folyik az erdők hivatalos és nem hivatalos kitermelése, sokfelé találni lecsupaszított hegyoldalakat, az utak mentén halomba rakott irdatlan fenyő törzseket.

Utóbb kiderült, hogy a három nap nagyon szűkre lett szabva és több hibát is elkövettünk, többek között azt is, hogy szűkében lévén az időnek, az autóval fél napig tartó oda út után nem tartottunk pihenőt, és azonnal nekivágtunk az erdőnek. Az első éjszakára kiszemelt sátorozó hely nem bizonyult alkalmasnak az éjszaka nyugodt eltöltésére, ezért a fáradtság halmozódott, ami a továbbiakban rányomta bélyegét az út egészére. Elszámítottuk a magunkkal hurcolt holmi mennyiségét is. Főként az élelmet  méreteztük túl. Idén már körültekintőbbek voltunk: egy hetet szántunk az útra és a csomagok tartalmát is alaposan átgondoltuk. Eleve úgy terveztünk, hogy az első nap utazás után hátralévő részét pihenéssel és a csomagok rendezgetésével töltjük.

Volt hozzávetőleges útitervünk is, napokra nagyjából lebontva, ezt azonban nem vettük túl szigorúan, mivel korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy ismeretlen helyen mindig közbe jön valami, ha éppen nem az időjárás, akkor ki kell kerülni valami járhatatlan bozótot, vagy valami egyéb körülmény miatt nem haladunk úgy, ahogyan terveztük.

Ezért aztán, bár a Görgényi-havasokat céloztuk meg idén is, végül,    egy napos kitérő után, a Kelemen-havasokban kötöttünk ki. Itt korábban még egyikünk sem járt, de ez persze nem szegte kedvünket. Eredetileg nem terveztük, hogy felmegyünk a főgerincre, de az időjárásban beállt kedvező változás folytán erről a jó kilátás reményében mégsem akartunk lemondani, így a Tiha-tetőt érintve felmentünk egészen a Ruszka-tetőig, azaz egészen a főgerinc vonaláig. Felfelé menet ugyan vérszemet kaptunk és elhatároztuk, hogy még a Nagy Kövest is megmásszuk, erről azonban idő hiányában már le kellett tennünk, és egy hosszú, patak völgyben vezető úton visszatértünk a Maroshoz, ahol is túránk véget ért.

Az időjárás a pocsék kezdet ellenére végül is kegyes volt hozzánk, a havasok vad világa megmutatta igazi szépségét. Engem lenyűgözött a Kelemen-havasok eddig csak könyvekből ismert csodálatos világa, amelyet számomra a sokszor komoly fizikai erőfeszítések csak még szebbé, értékesebbé varázsoltak.

Bízom abban, hogy 2011-ben is sikerül eljutnunk Erdély ezen vadregényes vidékére. Az igazat megvallva már motoszkál a fejemben egy görgényi gerinctúra gondolata...

Alább, napokra lebontva és egy kissé jobban részletekbe menően olvashatók az események.