Az éjszaka eseménytelenül telt, a szél nem támadt fel és eső sem esett. Reggel már csak kevés felhő volt az égen, kifejezetten szép időre volt kilátás. A napos tiszta idő ezután túránk végéig kitartott, aminek nem győztünk eléggé örülni. Nem volt kedvünk visszagyalogolni az előző napon elvétett, az Ilva völgyébe vivő szekérútig, ezért úgy döntöttünk – tekintettel a javuló időjárásra –, hogy követjük a sárga “+” jelzést a főgerinc felé, hátha kitart a jó idő és élvezhetjük az onnan nyíló panorámát. Úgy véltük nem hajt a tatár, az időnkbe beleférhet, aztán majd ha fent vagyunk, meglátjuk, hogyan tovább. Hát ezt is ritkán engedheti meg magának az ember...
 |
| Távolban a Kis-Beszterce hegycsoportja |
Reggeli után összeszedelődzködtünk és elindultunk. Egy jó darabig még a legelőn mentünk az egyre meredekebbé váló úton. A napsütést csak néha zavarták a fellegek, a táj is kezdett egyre szebben kitárulkozni, ahogy feljebb jutottunk. Egy, a Fenyő-tisztáson talált csorgónál feltöltöttük a vízkészletünket és pihentünk egy keveset. A közeli facsoport egyik megtermett bükkfájáról nagy csattanással egyszer csak földet ért egy vastag faág, egyszerűen csak megadta magát, mivel a szellő éppen csak fújdogált. Eddig sem élt bennem nagy vágyakozás, hogy bükkfa alatt töltsem az éjszakát, de ez az eset végképp megerősítette bennem ezt az ellenérzést. Az a faág minden további nélkül agyonütött volna egy embert.
 |
| A Fenyő-tisztás |
Felcihelődtünk. Gyönyörű volt ez a nyílt-füves hegyoldal, szinte ittuk a látványt. Felkapaszkodtunk a tetőre, és ott ért a meglepetés: a nyílt terepnek vége, és vége az – egyébként már idáig is elég halovány – ösvénynek is. A hegy túloldalán nagyjából egy évtizede kivágott erdő helyén sűrű lúc fenyős fiatalos kezdődött, eleinte zsenge, fiatalabb fákkal, majd megjelentek kissé idősebb egyedek is. Helyenként szigetszerűen egy-egy kivénhedt, villámsújtotta vagy elkorhadt bükkfa által uralt kisebb tisztásokra bukkantunk. Csak libasorban lehetett haladni. Sokszor 2-3 méter volt csupán a látótávolság, úgy kellett magunknak utat törni az ágak között. Látszott, hogy ezt a sűrű susnyást szeretik az állatok. Lépten-nyomon felszaggatott mohapárnát, felforgatott köveket és hullatékokat láttunk. Ebben a sűrűben nem szivesen nélkülöztük volna a GPS-t. Kilátás sehol, az irányt rendkivül nehézkes tartani az állandó kerülgetés miatt, útnak vagy ember által járt ösvénynek nyoma sincs, a vadváltók sem sokáig követhetők, illetve keszekuszák. A térkép szerint ritkán jelzett, nehezen követhető útszakasz. Két alkalommal azért találtunk ősrégi jelzést. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor úgy egy óra múlva kikeveredtünk egy kocsiútra. Nagy bőszen el is indultuk rajta, de a GPS más irányt jelzett, igy kénytelenek voltunk nekiveselkedni az előttünk tornyosuló meredek hegyoldalnak. Jelzésre, illetve kitaposott ösvényre a mai nap folyamán már egyáltalán nem hagyatkozhattunk. Innen kezdve a hegygerincet kellett követnünk, ami lévén meglehetősen keskeny, megkönnyitette az útirány követését. Az ember időnkénti jelenlétére utaló jelek voltak egy roskadozó magasles, az erdőkitermelés régebbi és újabb nyomai, illetve a nyugat-felől becsatlakozó kék pont jelzés után néhol a földön talált, elhullajtot szemét.
 |
| A Tatár-tetőn |
Elfáradva, de még sötétedés előtt értünk a Tatár-tető alatti nyeregbe, ahol megtaláltuk az interneten már előzőleg felderitett kis faházat. Vízért kb. 200 m-re kell bemenni az erdőbe, elég nehezen követhető sárga ponttal jelzett ösvény végén kis csorgó található. Visszafelé, a ház irányába, a jelzések egyáltalán nem látszanak. Az erdőtalaj sokfelé mohaszőnyeggel fedett, és itt találtuk az első kék áfonyákat is, igaz csak egy-egy szemet. Vacsora után az ennivalókat tartalmazó szatyrokat felhúztuk egy távolabbi fára, és a fakunyhóban nyugovóra tértünk. Alattunk, kelet felé, a Tiha patak mélyen alattunk lévő völgyében bőgtek a szarvasok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése